A minap egy régi társaságban beszélgettünk egy közös ismerősről. Rég nem láttuk már, mivel otthon van a gyerekekkel, évek óta nem dolgozik. Felvetődött a kérdés, hogy vajon szereti-e ezt az új életmódot, jól érzi-e így magát.
Ekkor hangzott el a nagy mondat: "A facebook képei alapján boldognak tűnik".
És ekkor kontráztam én rá a másik nagy mondattal: "A facebook képei alapján mindenki boldognak tűnik".

Ezen sokat morfondíroztam. Igaz, ami igaz, a facebookra mindenki (najó, 90%-ban) olyan képeket tölt fel, ahol vidám, boldog, szép helyen van, valami jó történik vele. Félreértés ne essék, jó dolog ez: még csak az hiányozna, hogy holnaptól mindenki halálravált arccal közölje, hogy az élete egy csőd.

Csak éppen így elképesztően nagy a kontraszt a valódi lelki állapot és a fake-book smiley boldogság között. Ha valakivel, bárkivel egy mélyebb beszélgetésbe kezdesz, rájössz, hogy bizony megvan a maga baja, nyűgje neki is. De akkor miért vetíti ki mindenki kényszeresen, hogy mennyire szupcsi-boldog, szép-fiatal-csinos (az se baj, ha filterezett, photoshoppolt)?

Sajnos a véleményem több, mint lehangoló. De hátha nincs igazam. Én ezekre a mögöttes magyarázatokra jutottam:

- Dicsekvés. Aki tényleg boldog, elégedett, és el akarja dicsekedni az egész világnak, hogy neki bejött az élet. Véleményem szerint ez a kevesebb. Ez annyiból jó, hogy legalább tényleg van mögötte boldogság. Talán.

- Boldogtalanság. Aki állandóan azt próbálja világgá kürtölni hogy mennyire boldog, mennyire jó neki minden, mennyi szép cucca van, milyen jó csaja/pasija/kocsija/háza/akármilye van, ott erős a gyanúm, hogy ez csak a felszín. Véleményem szerint aki tényleg boldog, az boldogan eléldegél benne "befelé" és nem érzi szükségét, hogy ezt állandóan nyomatékosítsa a világnak is, "kifelé".

- Like-vadászat, figyelemfelkeltés, segélykiáltás. Valójában az utóbbi: a boldogtalanság hozadéka és pótléka. A boldogtalanság kompenzációjaként gyűjti a pozitív megerősítést. Ennek legerőteljesebb (és számomra legvisszataszítóbb) formája a rendszeres szelfi. (lehetőleg fürdőszobai tükörből, csücsörgetve..). Számomra az üzenete: "Nem vagyok megelégedve magammal, nem érzem jól magam a bőrömben, de erőlködök, eljátszok, próbálkozok: hátha rácáfol mindenki és bíztatni kezd."

Olyan kiábrándító az egész. Olyan, mintha mindenkinek két élete lenne: egy kifényesített a facebook számára, és egy nyomorult valóság mindazok számára, akikkel még élőben is találkozunk és kitárjuk a szívünket. És a szépen megkomponált facebook-látvány darabjai hullik, mikor élőben egy megtört, megráncosodott, megkeseredett emberrel találod szemben magad.

Árulja el nekem valaki: kinek, miért, mire jó ez így?