Morfondír-morzsák

Emma lebiggyedt szájjal szemlélte a tükörben képmását. Pedig a szemem szép – gondolta.

Marci is megmondta, a suli legmenőbb pasija. Mekkora sztár az a srác! Mondjuk, elég gyerekesen viselkedik, de piszok jóképű, és tök jól focizik. Meg hát, mindenki bele van zúgva és csorgatja érte a nyálát. Nekem meg csak az az egy béna éjszaka jutott a Tesco mögötti parkolóban, a fene vigye el! – duzzogott magában, és közben tovább babrálta a haját a tükör előtt. A szám is szép, megérte tavaly annyit puskázni, mert a jó biziért megkaptam végre az ajakfeltöltést! Gondolta, és csábosan cuppantott egyet telt ajkaival tükörképének. Csini vagyok – mantrázta tovább Emma, – jó a rucim is, tuti befutó leszek a ma esti buliban! Már csak a hajammal kéne valamit kezdeni, mert sehogy se áll! Így dünnyögött tovább a tükör előtt. Tényleg eléggé szanaszét állt fakó haja.

Évának a szokásosnál is nehezebb volt a napja. Hajnali fél 4-kor kelt. Még gyorsan összekészítette az ebédet a gyerekeknek. Egy-egy kedveskedő üzenettel hagyta a hűtő felső polcán. Rohanás a buszhoz: gyerünk, elérem! Nem érte el. Csak a következőt.
De 5 órakor ott állt ápolói ruhájában a műszakra készen: kávé nélkül és rohanva, de időben beért. Lajos bácsi ma reggel is hányt, lehetett takarítani: a beteget, az ágyat, a padlót. Utána benézett Frigyeshez a kettesbe: őt egyik reggel sem hagyta ki: olyan jóindulatú és udvarias vele mindig. Szegény, napról napra rosszabb bőrben volt. Olyan hálás volt minden jó szóért, segítségért, és mindig lesütötte a szemét, mikor Éva öltözködni segített neki.
Aztán szaladt tovább: ébresztette azokat a betegeket, akiket aznap műtöttek. Lázmérés, gyógyszerek, rohanás tovább.
Majdnem elfelejtkezett az ebédszünetéről. Berobogott a dolgozói konyhába és bedobta a mikrohullámú sütőbe az ebédjét melegedni. Ekkor lépett be a főnővér: megvetően, életunt arckifejezéssel meredt rá.
– De ráérünk! – förmedt rá Évára, aki a műszakja ötödik órájában most vette ki az első szünetét, majd folytatta: – Na, ha már itt vagy Éva, úgyis beszélni akartam veled! Kéne valaki a hétvégére, be tudsz jönni, ugye?
Külső szemlélő kérdésnek vélte volna, de Éva már tudta, hogy a sorsa megpecsételődött.
– Tudod, ezen a hétvégén lesz a lányom 18. születésnapja. Megígértem neki, hogy együtt töltjük – próbálkozott rimánkodó, elcsukló, de kissé megadó hangon.
– Jaaa, hogy válogatunk?! – folytatta a főnővér gúnyosan, majd hozzátette: - Nagyon jól megy neked, Éva! Látom, nem szorulsz rá arra a kis hétvégi beugrós pótlékra! Na, majd észben tartom legközelebb! – folytatta kajánul.
Bár a hideg kirázta tőle, Éva tudta, hogy nincs választása. Szüksége van éppúgy a szerény hétvégi pótlékra, mint az állására.
– Nem, de, mármint, persze… Persze, megoldom. – hebegte zavarodottan.
A főnővér öntelten vonult ki a konyhából. Éva pár percig zavartan álldogált még. Bántotta a tehetetlensége: tudta, hogy nincs választása, pedig úgy szeretett volna a lánya kedvébe járni! Annál is inkább, mert kapcsolatuk egyre csak romlott az elmúlt időszakban.
Aztán kisomfordált a konyhából evés nélkül – teljesen elment az étvágya. Épp a negyedik szobában végzett a napi teendőkkel, mikor elsápadva jött érte az egyik kolléga: „Gyorsan, Frigyeshez: haldoklik!”
A kedvenc betege. De hát mi történhetett? Hisz pár órája még beszélgettek, még egész jól volt!
A halál beálltát fásult hangon jelentették be. Éva csak állt földbe gyökerezett lábbal, értetlenül. Képtelen volt elmozdulni: állt a betege mellett #x28;már nem beteg, már hallott – suhant át fejében#x29;, és reszketett. Ruháját a műszak végére kissé átizzadta, gyűrötten és szánalmasan lógott rajta. Cipőjében sajgott a lába az egész napos talpalástól. Szeme karikás volt a kialvatlanságtól, és szarkalábbal barázdált arca sem hazudtolta meg eddig átélt megpróbáltatásait. És a haja is szanaszét állt.
Ez a szanaszét álló, kócos, fakó haj volt talán az egyetlen, amit Emma örökölt tőle.