Morfondír-morzsák

Gyerekkorában kezdődött az egész. Elég jó tanuló volt, szinte mindenből négyes. A szülei ezzel be is érték, csak őt bántotta, hogy nem tud jobban teljesíteni.

Pedig hogy szerette volna, ha büszkék lehettek volna rá! Ha az évzárókon külön szólították volna és oklevelet meg jutalomkönyvet kap! Talán majd a középiskolában! – reménykedett. De egyből meg is ijedt a gondolattól: középiskola. Az a sok idegen gyerek, biztos mindenki sokkal menőbb lesz már nála. A többieknek már lesz pasija, meg csaja, meg haverjai, meg zenekari bandája, ő meg majd kilóg a sorból. Ő lesz a szánalmas vesztes, a béna magának való figura… Már ha egyáltalán felveszik valahová. Különben mehet majd vécét pucolni…
Felvették. A gimi négy éve alatt lett pár barátja, és ha nem is számított a társaság krémjének, de magányos és szánalmas sem volt. A negyedik év azonban ólomsúllyal nehezedett rá: tudta, most kell jól dönteni, most kell jól szerepelni, most dől el minden. Bár nem akarta, de éjjelente állandóan a jövőjén aggódott. Mi lesz, ha minden hiába? Mi lesz, ha érettségi után nem veszik fel sehova? Mi lesz, ha felveszik, a szüleinek rámegy majd minden pénze a taníttatására, de mégsem lesz belőle senki? Mi lesz, ha a barátai mind sikeresek lesznek és elfordulnak tőle? 
Egész jó tanuló volt. Sőt, biológiából kiemelt értékeléssel végzett az érettségin és felvették a helyi főiskolára, biológus szakra. Úgy érezte, végre sikerült! Nem volt hiába, tart valahová az élete. Így gondolta egészen addig, míg nem kezdtek el felette lebegni az első vizsgaidőszak viharfelhői. Egyre csak tanult. A csoporttársak közt próbált lazának tűnni, mint akit nem nyomaszt a dolog. A szüleinek sem említett semmit, megvolt azoknak is a maguk baja. De belül rettegett. A bukástól, az elbukástól, a csalódástól, és attól, hogy csalódást okoz mindenkinek, aki még hitt benne. 
Végül minden vizsgán sikeresen átment, és ha kissé meg is sínylette a szervezete az egyetemi éveket (emésztési zavarai és pánikrohamai mind gyakoribbak lettek), sikerrel jutott el az utolsó évig. A barátaival is egész jól eltöltötte szabadidejét. Lett egy komoly kapcsolata is: Tiborral, az álmatag filozófiahallgatóval. 
Az utolsó év azonban ismét magába szippantotta és hatványozottan tértek vissza félelmei: mi lesz a jövőjével, mi lesz mindenkivel, akit szeret, hogyan fog lediplomázni? És mi lesz, ha megbukik? Mi lesz, ha minden befektetett munka, idő, pénz hiába volt? Mi lesz, ha nem sikerül? 
És ha szépen lediplomázik, akkor hogyan tovább? Hogyan, miért vennék fel őt bárhová dolgozni? Semmi munkatapasztalata sincs, ráadásul nem is túl életrevaló típus. Egy csomó görcsölés, rengeteg szorongás, és egy kövér diákhitel: ez ő… 
Végül felvették laborba, ahol a pár hónapos gyakornoki munka után véglegesítették a szerződését. Eddigre azonban már teljesen beléivódott a szorongás és a félelem. Képtelen volt felhőtlenül örülni. Szeretett volna boldog lenni és elégedett és büszke és optimista. De ezek az érzések legfeljebb röpke órákra győzelmeskedtek benne, amit hamarosan mardosó félelem, megfelelési kényszer és lelkifurdalás váltott fel. 
Szép pályája volt, Tiborral pedig összeházasodtak és boldogan éltek. Kettesben, nem vállaltak gyermeket. Ő nem mert gyereket vállalni. Félt. Rettegett attól, ha teherbe esik, vagy ha képtelen lesz rá. Rettegett attól, hogy mi lesz, ha egyszer történik valami leendő gyermekével. Képtelen lett volna feldolgozni.
És most ott ült 84 évesen a ház előtt, a távolba meredt, és alig hallotta meg, mikor a szomszéd kislány nógatni kezdte:
– És mit szeretett a néni a legjobban az életben? – Mi ez a múlt idő? Tűnődött ő. Hová tűnt az életem?
– És van valami, amit máshogy csinálna a néni, ha elölről kezdhetné? – kérdezgette tovább a kislány ártatlanul mosolyogva.
Ha újrakezdhetném? Megélném az életemet. Sodródnék az árral, nem félnék semmitől, mert tudnám, az úgysem old meg semmit. Kockáztatnék. Mernék. Igazán élnék. Félek, sosem fogom megtudni, milyen lehet az.