Morfondír-morzsák

Éjfél körül indultunk haza a buliból. Egy darabon elkísértem Rékát: beszélgettünk, ugrattuk egymást, ahogy egy dorbézolós este után szokták a barátnők.

Aztán az egyik kereszteződésnél elbúcsúztunk. Megálltam, hogy elővegyem a telefonomat. Miközben kistáskámban kotorásztam, szórakozottan utánanéztem, és meghökkentő jelenetre lettem figyelmes. Réka egy nagy baseball sapka alá gyűrte vállig érő haját, és szokatlan, görnyedt testtartással, slamposan indult el a sötét körúton.

–  Hé, Réka! – kiáltottam utána, mert nem tudtam mire vélni ezt az új módit.

–  Na? – fordult vissza a lány. Megszaporázva a lépteimet utolértem.

– Te, mi ez a bohóckodás? – kérdeztem tőle a sapkára bökve.

–  Ja, ez? – zavartan mosolygott, miközben fontolgatta, hogyan is felejlen. – Semmi különös, csak ez az álcám a hazaútra.

Csodálkozva meredtem rá. Végül kicsit szemérmesen rándított egyet a vállán és mesélni kezdett. A város egyik távolabbi részén lakik, és mivel nincs éjszakai járat arra, ilyenkor többnyire egyedül szokott hazasétálni. Általában csendes a környék, de azért előfordul, hogy szembejön egy-két rosszarcú suhanc. Pár éve fejlesztette ki ezt a megeleőző technikát, mikor egyszer megkörnyékezte valami nagydarab pasi.

Ha szórakozni megy, mindig visz magával egy kinyúlt pulcsit (tényleg, ez a pulcsi se volt eddig rajta! – villant át agyamon) és a sapkát.  A hazaúton belebújik az uniszex pulóverbe, szemébe húzza a sapit, felvesz egy tagbaszakadt, mamlasz járást, és ennyi: kész a „pasi-álca” és nem zaklatja senki.

Döbbenten néztem és hallgattam. Való igaz, mivel nem volt egy kimondottan domború alkat, és általában semleges, uniszex ruhákat hordott, ezzel a kis kiegészítővel teljesen hiteles pasivá vedlett. Hümmögve szemléltem, nem tudtam mit mondjak, mit gondoljak. Amíg én ott hezitáltam, ő gyorsan elbúcsúzott és nekiindult. Még utánakiáltottam:

– Küldj egy sms-t, ha hazaérsz!

Út közben tovább rágódtam. Nem kérdeztem rá, hogy mi történt vele azon a bizonyos estén. Nem kérdeztem rá, érte-e valaha más baj a hazaúton. Mindez csak kavargott bennem, és aggódni kezdtem érte.

Hazaértem, letusoltam, de nem feküdtem le aludni. Vártam az üzenetét.

Biztos minden rendben, biztos nincs semmi baja – győzködtem magamat, de közben folyton az órámat nézegettem. Már rég haza kellett volna érnie. Nem bírtam tovább, küldtem neki egy üzenetet: „merre vagy, minden oké?”

Semmi válasz. Egyre idegesebb lettem.

Nem keresi a bajt, nincs is olyan sötét ma este, nem is annyira elhagyatott az a városrész! – bíztattam magamat. De közben mindenféle rémképek villantak fel előttem: zaklató férfi, késsel mászkáló drogos, erőszakos züllött bandák. Éreztem hogy kezd a fejembe szállni a vér, a halántékom is lüktetett már, kivert a veríték. Írj már! Írj már! - ismételgettem magamban. Semmi.

Mit csináljak? Hívjam a rendőrséget? Ugyan mit mondanék nekik? Vagy az anyukáját? Csak a szívbajt hoznám rá. Réka, írjál már! Na, legközelebb összedobunk neki egy taxira valót az biztos, csak jelentkezzen már ez a lány – motyogtam magamban. Végre felvillant a telefonon az üzenet:

„A pasiálca mindig beválik, nyugi. Épségben hazaértem ;) ”

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Egyszerre töltött el megkönnyebbülés, szemrehányás (hogy csak most válaszol, és még el is bagatelizállja), harag (a világ összes férfija iránt), szégyenérzet (hogy korábban sosem  aggódtam érte a hazaúton), és hála (hogy az égiek vigyáztak ma rá).

De mindenekelőtt végtelen kiábrándultságot éreztem. Milyen világ az, ahol egy lány csak úgy mer éjszaka egyedül mászkálni, ha „férfibőrbe” bújik?! Miért nem tud erről senki?

Külön fájdalommal idéztem fel magamban, hogy olyan nemtörődöm rutinnal mutatott végig az álcája egyes részein, mintha ez lenne az élet rendje. Mintha egyszerűen az evolúció része lenne ez az alkalmazkodás: „ha egyedül akarok sétálgatni éjszaka, akkor fiúnak kell öltöznöm.” Ébresztő világ, ez nincs rendjén! Nem lehet az alkalmazkodás és a beéetörődés a megoldás!

Kép: https://pxhere.com/hu/photo/931427