Egy hónap múlva ismét repülünk Szicíliába, afféle harmadik nászútra - én annak hívom. Nagyon várom már, hogy kiszakadjak az állandó munka-ügyintézés-kalkulálás-tervezés-újratervezés végtelennek tűnő körforgójából. És csak ott legyek.
Azt a párás, sós, tengerszagú levegőt szívjam, amit a szicíliaiak (és persze a rengeteg turista) nap, mint nap belélegeznek. Azt a tésztát, pizzát, fagyit egyem, amit az ottaniak. Azzal a helyi mandulaborral, caffe correttoval, vagy éppen birra morettivel öblítsem le, aminek valahogy az íze is más, valami mágikus többlettartalommal bír.
Eddig minden alkalommal volt valami igazán egyedi, felejthetetlen programunk. Az első utazáskor kétségtelenül az Etna megmászása volt ez, másodjára pedig az Alcantara-szoros és a körülötte felépített botanikus kert-park látogatása volt ez. De ezek mellett ugyanúgy zseniális volt látni a Taorminai antik színházat, vagy felmászni onnan a rekkenő hőségben a semmi közepén Castelmolába.
Összességében mégsem ezek miatt vágyom igazán vissza, sokkal inkább az apróságok miatt. Az olasz, sőt, hamisítatlan dél olasz emberekért. A jókedvű és szeleburdi szicíliaiakért: ahol a rendőr, akitől segítséget kérek, gondolkodás közben rázendít és elkezdi énekelni a volare című slágert. Ahol a pincérnő két sör rendelése után kihoz két és felet, mert lusta volt leszedni a habot, de így kb. annyit tesz, mint hab nélkül kettő. Ahol robogón lazán a két láb közé fogva szállítják a lobogó fülű kutyát. Ahol a helyiek a huszonpár fokos szezon-előn még pufikabátban és sapka-sálban nyomulnak, miközben a turisták közül a bátrabbak már a tengerben lubickolnak. Ahol bármelyik tekervényes sikátorban sétálva láthatok nagy, kövér kaktuszgyümölcsöket. Ahol annyira büszkék a pisztáciájukra, hogy mindenre képesek tenni, vagy mindenből képesek pisztácia ízűt készíteni. Ahol egy egyszerű utcai szemetes kuka is tud olyan dizájnos lenni, mint egy antik óriásváza, és kedved támad fotózkodni vele (míg rá nem jössz, mi is a rendeltetése).. Ahol a tengerparton rendíthetetlenül mászkálnak a világ összes tájáról odavetődött árusok a portékáikkal – bizony, én ezt is szeretem. Ahol a nyitva hagyott fürdőszoba ablakon a világ legnagyobb természetességgel mászik be egy unatkozó gekkó. 
Ahol abszurd helyekre építenek (vagy nem is építenek) buszmegállót, és ahol a buszsofőr ordítva jelenti be a megálló nevét, ahová megérkeztünk. Ahol három csepp eső után és három percen belül biztosan előkerül egy jó kedélyű afroamerikai esernyőárus – csak a jó ég tudja, hogy honnan. Ahol a fagyit formátlan bumszlikban adagolják, lehúzott-kicentizett gombóc helyett.
Oda vágyok. És már csak egy hónap.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.