Morfondír-morzsák

Annak idején nem gondoltam volna, hogy bárkinek érdekes lehet, ha biciklivel jár az ember dolgozni. Persze, akkor még egy picit más környezetben éltem. Egy közepes méretű alföldi városban, Gyulán, ez teljesen átlagos dolog. Az iskolások nagy része bringával jár, de a dolgozó felnőttek közül is nagyon sokan. Én tehát ebben szocializálódtam, ez volt a normális: mindenhova vagy gyalog, vagy bringával mentem (nem kell itt mountain bike-ra gondolni, a jó kis Schwimm Csepel teljesen megfelelt a célnak). Senki nem tett fel csacsi kérdéseket a bicajozás kapcsán (Úgy, mint: Nem izzadsz le? Nem fárasztó? Nem félsz, hogy ellopják? stb.) Az emberek otthon ilyeneken nem tűnődnek, az iskolásoknak tényleg ez az alapértelmezett opció és kész.

Szegeden aztán fordult a kocka: a jóval nagyobb és nyüzsgő város, a nagyobb távok, és persze az ingyenes diák- bérlet könnyen fordított, és egyetemista koromban csakis tömegközlekedést használtam. De később, az első munkás éveimben itt is beszereztem egy biciklit, és megszoktam, megszerettem a tekerést. És még itt sem lógtam ki vele különösebben. A hotelbe, ahol recis voltam, majdnem minden dolgozó bringával járt.

Mikor Pestre jöttem, fel sem merült bennem a tekerés. Ijesztő volt az egész zsúfolt, szmogos közlekedés és persze a még nagyobb távok, és hogy egyáltalán nem ismertem a várost, nem tudtam tájékozódni. A tömegközlekedésbe ugyan jól belerázódtam, de ahogy az lenni szokott, A-ból B-be csak tömegközlekedéssel tudtam az utat, kocsival pl. egyből csődöt mondtam volna. (Na, nem mintha valaha felmerült volna, hogy Pesten vezessek, nekem az még Gyula Cityben is kihívást okoz, hiába van 12 éve jogsim). Egyébként, most több év után sem mondhatom, hogy ismerném rendesen a várost és bárhol feltalálnám magam. Ahová szoktam járni, azokat az utakat ismerem persze, de ha új helyre indulok, ma sem szégyellem bevetni a jó kis útvonaltervezőt.

Kedves párom (aki szintén már Szegeden is tekerő-üzemmódban volt) gondolt egyet és vett egy zsír-új bringát 2 éve. Én csak lestem: aggódtam, hogy a veszélyes és szmogos belvárosban teker napi 2x másfél órát. De hát mit tehettem volna? Ha neki jó, akkor jó. Mindazonáltal, ha nem látom nála, hogy ez a fővárosban is "bevállalható", valószínűleg sose merült volna fel bennem, hogy én is visszaszálljak a biciklinyeregbe.

Így tavaly a jó példát ellesve, na meg felismerve az otthon és munkahely egymáshoz viszonyított előnyös fekvését (ezt ugye szépen mondtam?!), felbátorodtam én is, és elhoztam a bringámat. Az egyszerű klasszikus, kontrás városi biciklit már Szegeden is használtan vettem egyébként valami potom összegért, de el nem cserélnem semmi tizennyolc váltós csillivilli csoda-bringáért!

Be kell valljam, a belvárosba még most sem mernék biciklizni, de a környező kerületekbe már simán nekivágok, és nagyon megszerettem. Immár második „szezonomat” húzom kerékpárral: tavasztól őszig az igazán randa, esős idők tudnak már csak buszra kényszeríteni.

A munkahelyemen viszont még mindig találkozok olyanokkal, akik tágra nyílt szemmel csodálkoznak és elmésebbnél elmésebb kérdésekkel bombáznak. Melegben: Nincs meleg a bringán? Hidegben: Nem fázol biciklin? Esőben: Nem áztál meg? Párában: Nem izzadsz le? És a többi. Szeretnék minden kétséget, tévhitet eloszlatni: mivel a bringámon nincs fűtés, klíma, esernyő, ventillátor és hasonló csodák, és védőbuborékot sem növesztettem még, így bizony engem is érnek az időjárás hatásai. 35 fokban tekerve a gőzölgő aszfalton MELEG VAN, én kimondom.

És akkor mi van? Bármikor találnék tíz kifogást rá, hogy miért ne tekerjek, de abban mi a nagy kunszt? Én azért járok biciklivel, mert szeretem: minden pozitív és negatív velejárójával együtt.

Szeretem, hogy egyszerre vagyok koncentrált és ellazult. Szeretem, hogy azzal a tempóval megyek, ahogy nekem tetszik: senkihez nem kell igazodnom és senkinek megfelelnem (csak persze a kressznek, és a többi közlekedőnek). Szeretem, mert közben dúdolgathatok, a magam ura vagyok, és nem kell senki unott, fanyalgó arcát néznem, mint a buszon. Szeretem, hogy szabad vagyok, és akkor indulok el vele, amikor én akarok. Szeretem, mert nem kell parkolóhelyre vadásznom, meg kiszaladni kétóránként és bedobni az automatába. Szeretem, hogy nem pöfékelek ki benzinfüstöt (bár néha kénytelen vagyok másokét beszívni), és hogy legalább egy kicsit mozgok ilyenkor. Mondhatni ingyen kondizás. :) Szeretem, hogy sose hagy cserben, de ha mégis elromlik rajta valami, akkor sem kerül egy vagyonba a szervizelése. Szeretem, hogy bringázás közben sokkal jobban tudok gondolkodni. Van, aki egy kád vízben vagy a tus alatt tud nagyokat morfondírozni, másoknak a WC-n jönnek nagy ötletek, vagy éppen a vízparton. Nos, én biciklizés közben szoktam rengetegszer ihletet kapni. Nem ritkán kész mondatokkal, bekezdésekkel a fejemben érkezek meg valahova, és alig várom, hogy leírjam, mielőtt elfelejtem. Szeretem, hogy megcsodálják az élénksárga színét, meg a virágos ülését: bizony, addig-addig pofozgattam, hogy most már rendes "csajbringa" lett!

Akit pedig az izzadás tartana vissza, a recept egyszerű. Ha olyan helyre mész, ahol fontos a kulturált megjelenés, akkor egyrészt ne teperj teljes erővel út közben, ne siess, nem hajt a tatár: és máris kevésbé izzadsz meg. Másrészt, a jobb munkahelyeken lehet már tusolni, átöltözni is. De még a legpuritánabb helyen is meg lehet oldani egy pólócserét és egy mini-mosakodást.

Ha pedig horgászni, kirándulni, vagy hazafelé mész, akkor hajts nyugodtan amekkora lendülettel és vehemenciával jól esik: kit érdekel? (Arról nem beszélve, hogy 35 fokban legalább ugyanannyira megizzaszt a BKV is!) De nem áll szándékomban senkit győzködni vagy rábeszélni. Nyilván mindenkinek szíve joga, lehetőségeinek függvénye, hogy mivel közlekedik. Úgyhogy éppen csak felhívom rá a figyelmet: bizony a két kerék is remek opció. :)

Szóval, én egyszerre értem, és nem értem ezt a nagy csodálkozást a fővárosi biciklis munkába járással kapcsolatban. Értem, mert magam is sokáig ódzkodtam: veszélyes és nem is a legegészségesebb, sokaknak macerás. Ugyanakkor meg nem értem. Olyan egyszerű és nagyszerű az egész: csak felpattansz és mész, nem kell ebből "ügyet" csinálni!

És ha emiatt egy kicsit csodabogárnak tartanak a munkahelyen? Hát, ezt még túlélem! :)