Morfondír-morzsák

Előző életemben ember voltam. Karrierista üzletasszony: ambiciózus, sikeres. Többnyire szingli, aki páréjszakás kalandokkal kompenzálta magányát. A csajokkal heti kétszer megtárgyaltuk egy koktél fölött az eseményeket: munkát, magánéletet, bulvárt, pletykát.

Rohanás. Ez a szó jellemzi leginkább az előző életemet. Nyilván a sors akarta úgy, hogy egy rohanó szerda reggelen ne vegyem észre, hogy a kisutcából előkanyarodott a fagyis furgon. Én akkor is rohantam, nem figyeltem másra, csak a szemben parkoló kocsimra. Minden egy pillanat alatt történt. Az egyik percben még kiskosztümben, körömcipőben sietek az értekezletre, aztán, bumm: éles villanás, az ütközés harsány hangja, majd csend és sötétség.

Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, egyből tudtam, hogy baj van. Minden ijesztően nagy volt és zavaros. Egy hatalmas üvegteremben ébredtem, ami úgy volt berendezve, mint valami őserdő. Pára volt és meleg. Szemcsés, nyirkos földön feküdtem. Körülöttem magas, burjánzó növények, és kicsit távolabb egy barlangot is láttam. Fel akartam kelni, de nem tudtam. Azaz, csak négykézlábra tudtam állni, tovább nem ment. Egyszerűen máshogy működött a testem.

Lenéztem a kezemre és felsikoltottam a látványtól. Vagyis csak sikoltottam volna, merthogy arra is képtelen voltam (mi történt a torkommal?!), helyette csak dühösen fujtattam egyet. Frissen manikűrözött kezem helyén karmos, pikkelyes, utálatos állatvégtagokat pillantottam meg. Elkezdtem szedni a lábamat: elindultam a legközelebbi üvegfal irányába (Mi ez a döcögős mozgás? És miért van négy lábam? Atyavilág, mi történik itt?). Odaértem, és az üvegre meredtem.

Egy durcás arcú, bamba teknős volt a tükörképem. Újabb sikolynak szánt prüsszögést hallattam és a teknős szemben minden addiginál mufurcabbul meredt rám. Úristen, ez én vagyok! Na, jó, nyugi - csitítgattam magam. Becsuktam a szemem, és relaxálni próbáltam. Egyszer voltam csak azon a buta jóga órán, hogy is volt? Figyelj a légzésedre, engedd el a napi problémákat, zárj ki minden külső stressz faktort! Oké, egy kicsit jobb. Újra felnéztem. Szemrehányó gombszemek: nem nyert, ez még mindig az a kretén kis teknőc...

Azt hiszem, mindez úgy két hónapja történhetett. Azóta vagyok teknős. Mostanra megbékéltem a sorsommal, de nem volt egyszerű. Sokáig csak vártam és reménykedtem, hogy véget ér a rémálom. Éhségsztrájkot is tartottam. De aztán borzasztó dolgok történtek: hatalmas emberi kezek nyúlkáltak be üvegbörtönömbe. Piszkálgatni kezdtek: arrébb pakolgattak, sőt, ez csak a kezdet volt! Később kivettek, tapogattak, emelgettek. Majd’ felfordult a gyomrom, féltem, és utáltam a kiszolgáltatottságomat. Ütni, rúgni, harapni, ordítani akartam, de csak egy szánalmas vergődésre futotta az erőmből.

Aztán elvittek az állatorvoshoz, na, azt volt az igazi rémálom, nem is akarom felidézni. Néha még felvillan előttem a bajszos doki képe amint a nagy injekciós tűvel közelít. Brr. Mindegy, ez már a múlt. Túl vagyok rajta, ahogy ez előző életemen is.

Szép sorra elfogadtam mindent. Az új páncélos testemet, az ételeket, az új, döcögős mozgásomat, és a társamat. Úgy a negyedik napon figyeltem fel rá, pedig nyilván már előtte is ott gubbasztott a sarokban. Fura egy jószág ez az Artúr (magamban így neveztem el). Kiszámíthatatlan: egyik nap elhever a napon és csak szundikál, máskor meg rohangált fel-le, szertelenkedik, engem is fellökdös, eleszi előlem a leveleket. De azért rendes teknős. A minap addig ácsingóztam egy magas növényért, hogy elvágódtam és a teknőmre pottyantam. Akárhogy próbáltam felevickélni, képtelen voltam rá. De Artúr odajött, és addig bökdösött- lökdösött a páncéljával, míg sikerült: felsegített és újra talajt ért a lábam. Fura ez az új élet: nincsenek céljaim, sikereim, időpontjaim, fizetésem, megfelelési kényszerem. Viszont van egy társam, aki nem is olyan mogorva alak, mint amilyennek első látásra tűnik…