A harmadik x-et átlépve az ember elgondolkodik az élet nagy dolgain – meghoz bizonyos döntéseket, és megteszi azt, amit úgy érzi, nem akar tovább halogatni. Így tettem én is, így aztán
…
elkezdtem Ukulelézni*! :)
(* Mivel biztos nem ismeri mindenki az általam emlegetett összes hangszert, belinkeltem róluk a wikit, hogy lássátok mégis melyik mi fán terem :))
Először is bemutatnám a jószágot. Mellékelek róla egy képet is, hogy lássátok milyen megnyerő szerzet. Ukulele lévén nem mondom, hogy a legkreatívabb a névválasztás: az Uku nevet kapta. Ha nagyon vigyorog (márpedig szokása, lévén hogy Smiley- mintás) Ukucseknek becézzük. Eme tulajdonságára egyébként jóanyám is éles elmével hívta fel a figyelmemet: "Azzal a két lyukkal meg a felfelé gördülő vonallal épp olyan, mintha mosolyogna, nem?" Nem tudtam vele vitatkozni. :)
Ukut párommal közösen választottuk, így mindketten bőszen neki is álltunk a tanulásának. Ő határozottan előnyből indul, ugyanis - velem ellentétben - neki van zenei érzéke, meg hallása. Nem hátrány, na. Én meg csak lelkes vagyok: hát ez is valami :)
Meg ugye, neki tényleg van zenei múltja. Rendesen zeneiskolában megtanult dobolni, amit utána hosszú évekig kamatoztatott egy szegedi zenekarban. Egy ideje már cajonozik, meg valami MIDI- cuccal is szokott zenét írni (mondjon bárki bármit, nekem akkor is olyan, mint egy játékszintetizátor).
Az én zenei előképzettségem jóval szerényebb, bár ahogy végiggondoltam, azért elvileg én is képben lehetnék. Általános suliban a szokásos ének-furulya órák mellett rövid ideig próbálkoztam a tangóharmonikával, csekély sikerrel. Utána középiskolás koromban vettem egy gitárt, kb. csak azért, hogy legyen. Legalábbis, azon az életben nem tanultam soha komolyan (ezt most bevallom nőiesen), viszont jól mutatott a szobámban legalább... Aztán elszakadtak a húrjai és már azt sem tudom, hol lehet szerencsétlen. Egyetemistaként jött a djembézés. Azt nagyon szerettem, egy kis csapat körbeült, tanultuk a ritmusokat, de azért ilyen szolmizálás témával nem kellett molyolni - szerencsére.
Most pedig újult erővel vetem bele magamat a muzsikálásba. Most nagyon be vagyok zsongva, lelkesen gyakorolok és tanulom az akkordokat (a youtube és a netes oktatók meglepően hatékonyak tudnak lenni :)). Mondjuk, nem tudom, az normális-e, hogy egyes akkordoknál és főleg a váltásoknál úgy érzem, egy kezemen van tíz ujjam és mind egymásba akar gabalyodni, mint egy nagy tál duhaj spagetti… ?!
Szóval, zenére fel! (Most már csak attól óvjon mindenkit az ég, hogy énekelni is nekiálljak!)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.