Morfondír-morzsák

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen az első "visszatérő" posztom témája. Eszembe jutott, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt másfél évben - elmondhatom, hogy szerencsére jó dolgok. De ami talán a legnagyobb fejlődés a részemről, hogy sikerült egy olyan munkahelyet, munkát, és csapatot találnom, ami motivál. Amikor bejövök dolgozni, nem sopánkodok olyanokon, hogy itt kell lennem, vagy hogy nem telik az idő.

Annak idején az állásinterjúkon feltettek ilyen kérdéseket:
- Mi a célja a munkájában?
- Mi motiválja Önt?

Én ezekre szinte mindig azzal feleltem, hogy olyan helyet keresek, ahol a csapatnak ténylegesen a hasznos tagjává tudok válni: akire számítani, építeni lehet.
Ez egyébként egy elég semmitmondó válasz, amire sokszor látványos vállvonogatásokkal reagáltak.

De akármennyire üres és tartalmatlan, közhelyes gondolatnak tűnik, én ezt teljesen komolyan gondoltam, gondolom ma is, és hatalmas dolognak tartom.

Most azt merem mondani, hogy ezt elértem a jelenlegi munkámban. Érzem, hogy hasznos vagyok: erősítem a csapatot, a teljesítményt. Emellett pedig az emberi oldalról sem feledkeztem el: igyekszem a kollégáimra odafigyelni, segíteni nekik, különösképpen az újoncoknak, és különösképpen akin látom, hogy igényli és értékeli.

Félreértés ne essék: nem lettem az év szuperdolgozója: én is hibázok és rengeteg dolgot nem tudok még. De nem is ez a lényeg, hanem az igyekezet. A próbálkozás, utánajárás, átgondolás, ellenőrzés, tanulás; ami végül legtöbbször meghozza a gyümölcsét.

És mindez engem motivál. Én úgy jövök be dolgozni, hogy igenis hasznos munkát akarok végezni ma. Felgöngyölíteni egy régen húzódó ügyet, odatenni magam egy sürgős esetnél, segédanyagokat készíteni az újaknak, odafigyelni és akár tettekben, akár egy jó szóval is segíteni a kollegáimat.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a korábbi munka- és munkahely-tapasztalataim (illetve munkanélküliségeim) fényében tudok is értékelni minden jót. Vannak, akiknek ez az első munkahelyük, és egyszerűen "adottnak" tekintenek olyan dolgokat, amikről nem is sejtik, mekkora kiváltság. Hogy a vezetőd (vezető, nem főnök!) nem piszkál vagy parancsolgat, hanem segít. Hogy a cég megadja a szükséges technikai eszközöket. Hogy a csapatod tagjai rugalmasak és hajlandóak műszakot cserélni, hogy te el tudd intézni az ügyes-bajos dolgaidat. Hogy olyan fizetést kapsz, amiből - ha nem is veszel házat a rózsadombon önerőből - megélsz és nem csak túlélsz. Hogy érzed a vállalati stabilitást: tudod hogy az esedékes napon mindig meg fogod kapni a juttatásaidat és nem lesz semmi mellébeszélés.
Persze, ezeknek tényleg alapvető és magától értetődő elvárásoknak kellene lenniük, azt aláírom. De nem azok. Higgyétek el, nem azok. Sok helyen egyáltalán nem biztosítják az alapvető komfortokat sem. Sosem fogom elfelejteni azt a munkahelyemet, ahol a főnököm lekapcsolta télen a fűtésünket is, hogy ne pazaroljunk, ha már nem vagyunk produktívak. Na, az valóban demotiváló volt. Szóval, lehet itt elégedetlenkedni, hogy kényelmetlenek a székek - minden viszonyítás kérdése.

Persze itt is vannak nyűgös/lusta napok, és nálam is elgurul néha a gyógyszer vagy elfáradok.
De remélem, nem fogok kiégni. Remélem, megmarad ez a fajta motivációm és előrébb visz az élet minden területén. Továbbra sem vagyok karrierista, és talán ez az, amiért sokan nem értik a "teperésemet". Nincs vele olyan értelemben vett célom, hogy feltétlen előrébb lépjek a ranglétrán, villogjak akárki előtt, vagy fizetésemelést követeljek. Nem ezekért csinálom. Egyszerűen szeretném jól csinálni a dolgomat.

Én azt kívánom mindenkinek, hogy keresse és találja meg a motivációit az élet minden területén. Nem csak a munkában; a magánéletben, a szabadidőben, sportban, zenében, mindenben. Mert ez az, amitől nem folyamatokat végző gépek vagyunk, hanem érzelemmel, tartalommal, élményekkel teli individuumok. Keress, próbálkozz, és találd meg: megéri!