Én már gyerekkoromban is szerettem nosztalgiázni, pedig akkor még gyakorlatilag nem is volt miről. 30 éves fejjel (és igen, ezt is megértük...) még mindig nem érzem magam egy matuzsálemnek (még jó!) tele élettapasztalattal és bölcsességgel, de azért már van mire visszaemlékezni. Ezt tettem a minap egy barátosnémmal, akivel általános elsős korunk óta ismerjük egymást. És annyira jól sikerült, hogy azt vettem észre: picit vissza is lényegültünk a viselkedésünkkel vihogó kamaszokká.
Egy másik barátnétól kaptam a zseniális ötletet, hogy meg lehet lepni az „öreg barátokat” régi, elfeledett, de gondosan megőrzött levelekkel. Szerencsésnek mondom magam, mert én még ahhoz a generációhoz tartozok, akik postán küldtek egymásnak kézzel írott leveleket, és az unalmasabb tanórákon is levelezéssel szórakoztattuk egymást - amit persze még kézzel körmöltük bőszen (hol volt akkor még a facebook (messenger), okostelefonok, és társai?...)
---------------
Tavaly karácsonykor fogtam hát otthon a levélgyűjtős cipős dobozomat és magammal hoztam Pestre, hogy szabadidőmben szétválogassam, szelektáljam, átrágjam ezeket. Ez a mazsolázgatás már önmagában fergeteges volt: hatalmasakat horkantva-rikkantva-tobzódva vihogtam a régi leveleket silabizálva. Kani betűim és a sietős macskakaparás-válaszok éppúgy megmosolyogtattak, mint leveleink tartalma vagy stílusa. Teljesen egyéni nyelvhasználatunk már akkor sem nélkülözte az általunk kreált szavakat (respect tini-énünk!). A témák persze életkorunknak megfelelően változtak. Általános iskolás leveink nagy részét a Barátok közt sorozat aktualitásai, a kismacskáink történései, vagy a nyaralásunk elmesélése tették ki (amiben mindig hosszasan ecseteltük az időjárás viszontagságait). Ráadásul, ezeket a szösszeneteket rajzokkal, meg titkos írásokkal is megbolondítottuk. Meg rengeteg „idézőjellel”. Nem tudom miért, azt „nagyon szerettük”…
A középiskolás levelentyűk jó része a szombat esték történéseit és a „pasi-ügyeket” taglalták, valamint természetesen nagyokat sopánkodtunk azon, hogy mennyire unalmas az adott óra, amin ülünk és mennyire nem tanultunk rá semmit. Esetleg kitértünk még az olasz foci bajnokság egy-egy újdonságára vagy a legújabb kedvenc olasz buli-zenénkre.
Leveleink színvonala alapján egyébként az ember sokszor azt is gondolhatná, hogy valami utolsó lógós lustaságok firkáiba pillantott bele, miközben teljesen okos, értelmes, jóravaló ifjoncok voltunk. (csak szerényen, persze)
No tehát, kiválogattam, átolvastam otthon, s a két legnívósabb pakkot tovább is ajándékoztam: egyet postán küldtem el egy születésnapra, a másikat pedig személyesen vittem el egy sörözős estére meglepetés gyanánt. Így történt, hogy a lokál végül térdét csapkodós-könnyezős-rötyögéstől hasizomlázas duónktól volt hangos azon az estén. Az ajándéknak egyből sikere volt, bár először (naivan) azt gondoltuk, hogy épp csak beleolvasunk egybe, a többit hazaviszi a lány jó kis nosztalgiázásra. Ámbár én sejtettem, hogy nem fogunk tudni leállni. Igazam lett.
Gondolom a Brumi mackóvárosban mesét mindenki ismeri. Aki nem, az nosza pótolja a hiányosságot, sosem késő! A könyvben Brumi medvebocsot az anyukája egy tarisznyányi hamuban sült pogácsával indítja el a hosszú utazásra. A bocs azonban már az út legelején megkóstolja a pogácsát, és mivel egy elég bendős jószágról van szó, igen hamar felfalja az egészet, míg végül el is csapja vele a hasát. Kedvenc dialógusom: „Megkóstolok egy pogácsát.” „Jó, kóstold meg.” később: „Megkóstolok még egyet.” „Jó, kóstolj meg még egyet.” Így esik, hogy a mackó sec perc alatt „megkóstolja” az egész útravalót.
Nos, majdnem így jártunk mi is a levelek mazsolázgatásával, ugyanis abbahagyhatatlannak bizonyult a legelészés. Már a válogatás is olyan volt, mintha egy ínyenc svédasztalról csipegetnénk: most egy ceruzával írt, agyonhajtogatottat! Most egy levélpapírra firkantottat, aminek borítékot is kókányoltunk! Na, csak még azt a színes papírosat!
A leveleken nevettünk, értetlenkedtünk, nosztalgiáztunk, találgattunk, egyeseket részletesebben kielemeztünk, mert eszünkbe jutottak az utalásokról a sztorik… Szóval mi is folyamatosan „megkóstoltunk még egyet”… És ha nem is gyomorrontás miatt, de az állandó rötyögéstől a végén mi is fogtuk a hasunkat épp úgy, mint a kis medvebocs…
Zseniális egy este volt. Remélem, a jövő digitális valóságában szocializálódó ifjúsága is tud majd valami hasonló értékeket, emlékeket gyűjteni magának. És ha mégsem: még mindig ott lesznek a tableten-laptopon-telefonon megőrzött üzenetek (ha nem is floppy lemezen, de talán egy titkos pendrive-on összegyűjtögetve..)
Én pedig üzenem minden kedves blogolvasómnak: tegyél félre néha egy levelet, a (leendő) gyerkőcöd egy-egy rajzos tömbjét, iskolai füzetét, ellenőrzőjét, alkotását! Valaha, valakinek nagy örömöt fog okozni! :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.