Morfondír-morzsák

A karácsonyt, és az azt megelőző készülődést lehet szeretni, és lehet utálni is: mindenkinek szíve joga. Én személy szerint szeretem. Még akkor is, ha mindenki stresszes, minden zsúfolt, és mindenhol próbálják lehúzni az embert, tömeg van, és általános kapkodás. Nyilván nem ezek miatt szeretem. Hanem azért, mert a gyerekkorom karácsonyait imádtam, és én minden karácsonykor kicsit visszavedlek gyerekké, és átélem, ha nem is a Jézuska csodáját, de a hangulatot mindenképp.

Nem is bocsátkozok hosszas érzelgős fejtegetésbe, csak összefoglalom, hogy számomra miért is az év legjobb ünnepe ez? Azért, mert ha karácsony, akkor…

- töltött káposzta. Nem kevés, hanem legalább két emberes fazéknyi. Akár éjfélkor is, akár reggelire is, akár napi háromszor, ha jól esik. És jól esik.

- kreativitás. Lehetőleg mindenben. Ajándék kitalálás, ajándék megvalósítás, dekorálás, csomagolás. Nekem ez öröm, és lehetőség, hogy kibontsam kreatív szárnyaimat, amiket év közben szorgosan szorítok a hátamra… Én már az adventi naptár előkészítésével is hangolódok, és decemberben már folyamatosan készülök, mert jó érzéssel tölt el.

- karácsonyfa díszítés. Amit nővérem vezénylése mellett végzünk, de egy ideje már előléptem teljes értékű díszítővé, és nem csak a szaloncukrokra rakhatom fel a kampót. A karácsonyfa pedig legyen igenis igazi fenyő kell, hogy legyen (és hullassa szegény a kis tűleveleit, az nekem hozzá tartozik a feelinghez)

- apropó, szaloncukor. És bejgli (a diós a legmenőbb!), és sütemények, és déli gyümölcs, és állandó nassolás: méghozzá lelki furdalás nélkül

- illatok és ízek orgiája

- ha már majszolás, akkor nem vetem én meg a többi jó féle karácsonyi étket, na meg az italokat sem: tojáslikőr, meg forralt bor eléggé indokolt nálam ezidőtájt

- társasjátékozás. Étkezések között, után, mellett, akár éjszakába nyúlóan. Együtt a család, és csak játszunk: egyik társast a másik után, mint egy csapat fáradhatatlan gyerek

- ajándékozás. Sokan utálják, és nyűgnek élik meg, és azt hiszik, egy vagyont kell rá költeni, amitől még nagyobb nyűgnek élik meg. Én nem. Én szeretek adni: olyat, amire az illetőnek tényleg szüksége van, vagy tudom, hogy vágyik rá, vagy tényleg személyes, vagy tényleg egyedi és különleges. És szeretek kapni is: mint egy rendes gyerek, roppantmód büszkén hordom azt a mamuszt, elégedetten olvasom azt a könyvet, vagy lelkesen használom azt a konyhai kütyüt, amit karácsonyra kaptam valakitől, és amiről az illető eszembe jut mindannyiszor.

- olvasás. Minden mennyiségben. Általában az ajándékok közt is szerepel könyv: vagy adok, vagy kapok. Karácsony tájt „büntetlenül” lehet fél napokat is átolvasni, senkinek nincs egy rossz szava se rá. Én képtelen vagyok reggelenként sokáig aludni. És ünnepekkor, mikor büntetlenül lehetne lustálkodni, nos, akkor különösen hamar kipattan a szemem. De ezt mindig a saját előnyömre fordítom: valami jó kis nasival és könyvvel beülök a kislámpa alá, betakarózok, és olvasok órákig teljes átéléssel.

- természetesen rokonolás. Sok utazás, találkozunk a családtagokkal, mindenhol vendégeskedünk, és végül eltelünk. Az isteni kaják a karácsony elején még kuriózumnak számítanak, egész évben erre vártunk: egy csomó finomság, egy csomó dőzsölés. Nos, ez a napok múltával lassan megszűnik, és a végén már úgy érzem, kötelező hízókúrán vagyok, és mindenhol, mindenkinél „teljesíteni” kell étkezéskor. De hát mit tegyünk: nálam ez is a karácsony velejárója.

- és végül, kukuca. Aki nem ismerné a verset, illetve a dalt, annak kötelező olvasmány/ hallgatmány. (Nemes Nagy Ágnes: KUKUCA, illetve dalocska a Kaláka együttes feldolgozásában). Ártatlan, egyszerű, végtelenül kedves kis költemény egy karácsonyi kalácsról. „Azt mondják, ha jó leszek, meg is kapom karácsonyra.” Nem azért mondom, de én az utóbbi években mindig meg is kaptam, és szerintem idén is jó voltam…