Morfondír-morzsák

Vidéken még dívik ám a disznóvágás! És meg kell valljam, én a végtelennek tűnően sok munkával és a zsíros edények garmadájával együtt is valahol szeretem, és jó dolognak tartom. Olyannak, amit még a gyermekeinknek is látnia kell majd.

Már manapság is ott tartunk, hogy rengeteg ember nem látott még szétszedve egy jól fejlett sertést: nem tudja, mikor mijét esszük: miből van a hurka, a disznósajt (na, azt mondjuk jobb is, ha nem tudja.), mi a csülök, a tarja, vagy hol is van a karaj? Persze nem is kötelező ezt tudni, de nem is rossz dolog.

Mindig eszembe jut a Spektrumon látott műsor, amelyben Jamie Oliver borsó jelmezbe bújva mutogatta a gyerekeknek, hogy melyik étel miből van, hogy néznek ki a növények eredeti állapotukban. Ők meg csak néztek, mint Rozi a moziban, ámuldoztak. Képtelenek voltak összekapcsolni a krumplit, amit felmutatott nekik, a hasábburgonyával, amit a mekiben kapnak. Na, ez azért már gáz, nem?!

De a disznótor nem csak arra jó persze, hogy sertésanatómiai ismeretünket elmélyítsük. Először is a közös munka és közös cél érdekében szükség van benne csapatmunkára, amit ha egy kis pálinkával, vagy egyéb kontyalávalóval megbolondítunk (márpedig kötelező jelleggel megtesszük), máris remek közösségi program lesz belőle. (korábbi írásom tárgya volt a csapatépítés, nos, az elvetemültebb javaslatok egyike nem más volt ám, mint a disznóvágás, mint csapatépítő!)

Aztán az is remek dolog benne, hogy utána hónapokig van mit „elővenni”. Legyen az sütni való hús, levesnek való, hurka-kolbász, darált hús, sertészsír, töpörtyű, füstölt kolbász, szalonna, stb. Ezeket már csak azért is jó szívvel vesszük elő, mert mi csináltuk, élmény fűződik hozzá, nem utolsó sorban pedig tudjuk mit tettünk bele (azért legyünk őszinték: azt néha inkább ne is akarjuk tudni, hogy mi van a bolti darált húsban, vagy disznótoros készételekben..)

Most pedig jöjjön egy külön meglátás a disznótorról női szemmel. Én nem vagyok egy megrögzött feminista, de azért a disznóvágás kapcsán elgondolkodtam a dolgon. Ugyanis meg lettem említve a tor kapcsán, hogy „jövök mosogatni”. Na, mármost: tény és való, hogy ha már megyek, akkor nem láb lógázni megyek, hanem kiveszem a részem belőle. Nekem nem derogál a munka, a mosogatás sem. De azért a személyemet egy eseményen úgy emlegetni, mint mosogató – amikor rengeteg mást is csinálok – hát nem egy jó érzés. Éppen ezért fokozott lelkesedéssel vettem részt minden más munkában is: csak azért is beálltam a „férfi” munkákhoz is: húst daraboltam meg szalonnát, töltöttem kolbászt, hurkát. És amikor épp nem volt teendőm: tipliztem mosogatni. Hát nem tudom, a vége az lett, hogy mosogattam is, és minden mást is csináltam - olyat bezzeg nem láttam, hogy bármelyik férfi ember beállt volna önként mosogatni. (ja igen, ahol disznóvágás van, ott általában valahogy nincs mosogatógép… Ámbátor, hiába is lenne, mert a darabjaira szedendő zsíros darálók, töltők, meg a banános ládányi mocskos edények nem is oda valók..)

Végezetül össze kell hasonlítsam a gyerekkoromban átélt disznóvágásokat a mostaniakkal. Annak idején unokatestvéremék vágtak disznót Békés megyében, hozzájuk mentünk mindig „segíteni”. (Na, gyerekként persze inkább lábatlankodni, de most nem is ez a lényeg.) Megfigyeltem, gyerekszemmel. A következő benyomások értek. Először is mindenütt embernyi nagy vajlingok: mind véres, zsíros, gusztustalan, és a férfiak borvirágos vigyorral adogatták le ezeket az asszonyoknak (a jó kis mosogatásra ugye). A hangulat és a hangerő a nap folyamán egyre emelkedettebb volt. Mindig volt, aki aggódott valamin (túl puha/kemény, sós/ízetlen lett az akármi, kevés lesz a leves, nem pergős a rizs, szakad a bél…). Mindig rengetegen voltunk: az összes rokon, meg a rokonok rokonai, meg azok mindenkicsodái is. Hét országra szóló ebéd volt, amikor szerintem megettük a fél disznót, vagy én nem tudom, hogy azt hogy lehetett győzni. Apu sokszor már előző este elment, és ottaludt, mi már csak aznap mentünk, amikor elkészült minden. A férfiak mindig könyékig trutymósak voltak, és pálinkát kaptak. Aki odakint dolgozott: a hidegben gyúrta a kolbászt, vagy kevergette a töpörtőt, az dupla adagot kapott lélekmelegítés céljából. A végén mindenki mocskos volt, tele bendővel, és tisztességes kóstolóval ment haza. Hát kb. erre emlékszem a gyerekkori disznóvágásokról.

Tavaly és idén már „felnőtt fejjel” vettem részt a vágásokon. Mi minden változott? Először is a helyszín és a résztvevők (párom családja Csongrád megyében). Aztán az, hogy a brutális rész: vagyis a disznó leölése egyrészt már nem brutális, másrészt nem a háznál történik, hanem már készen, levágva kapjuk a feldolgozni való „testet”. Kevésbé para, na.

Aztán nyilván az sem mindegy, hogy most nem lábatlankodó gyerek vagyok, aki csak a nagy zabálásokból veszi ki a részét, hanem mi vettük a disznót, mi dolgozunk vele: miénk a felelősség, a munka, és a jutalom is.

Ezen kívül viszont minden ugyanaz maradt: a zsíros edények, a gusztustalan részek a jószágon, a munka, a szagok, később az ebéd illatai, az idegeskedés-sürgetés-aggodalmaskodás, a vajlingok, a pálinkák. Csak most már mindegyiket mi kapjuk. De a végkövetkeztetés is ugyanaz: jó ez, jó ez, de éppen elég, hogy egy évben csak egyszer van.