Morfondír-morzsák

Ez a poszt arról szól, hogy mi visz rá egy (az oktatásból kiábrándult) felnőttet arra, hogy ismét tanulásra adja a fejét?

Mikor végeztem a szegedi bölcsészkaron, egyszer s mindenkorra kijelentettem, hogy végeztem a tanulással: soha többet. Persze sohase mondjam, hogy soha, mert azóta sok minden változott, első sorban bennem, a gondolkodásmódomban.

Miért is gondoltam így, miért ágáltam az oktatás ellen?

Először is, mert úgy éreztem, hogy túl sok idő, energia, pénz ment rá arra az öt évre, és cserébe nem kaptam elég használható tudást. Másodszor, mert elegem lett a túlbürokratizált, szándékosan és feleslegesen túlbonyolított rendszerekből, valamint a tölteléktárgyakból, amire soha nem lesz szükségem (sem nekem, sem másnak) az életben, ennek megfelelően senki nem is vette komolyan (gyakran maga a tanár sem)... Végül azért, mert úgy gondoltam, tanultam én már eleget, most már profitálni szeretnék belőle.

Ez a sok tényező részben igaz is volt, de idő közben beláttam három fontos dolgot. Az egyik, hogy én nem választottam eléggé „élhető” szakmákat, bölcsészdiplomával ugye nem várhat az ember csodát, pláne ha nem akar tanár lenni. A másik, hogy nem „hajtottam”, „tepertem” eléggé (na igen, a karrierista szellem már akkor is hiányzott belőlem….). Vagyis, nem arra koncentráltam, hogy valóban érvényesüljek a jövőben valamelyik szakommal. Komolyan vettem én a sulit (amennyire kell), tanultam is, de inkább az ösztöndíj miatt. Úgy gondoltam, nekem most ez a dolgom, hogy tanuljak, és ezt megtettem. Gondoltam, majd korrekt adok-kapok elven ezt meghálálja az élet és megfelelő lehetőségek várnak majd a diplomaosztó után. A kapcsolatépítésre, a szakmába kerülésre nem fordítottam elég figyelmet (gyakornoki munkáim ugyan voltak, de ott is csak addig láttak örömmel, míg pénzt nem kértem a munkámért..) A harmadik érv pedig, ami miatt mégis megérte az az öt év: mégiscsak sokat tanultam. Sok mindenről: emberekről, bürokratikus csapdákról, kapcsolatokról, életről, kitartásról. Emellett pedig, mint „rendes egyetemista”, azért én sem éltem unalmas, befordult életet. Azokat az éveket a koncertekkel, kicsapongásokkal, a napos városban mászkálásokkal nem cserélném el semmire. Akkor még győztük azt is, hogy az éjszakai buliból gyalog (!) mentünk haza egy szűk órás sétával, és másnap reggel gond nélkül felkeltünk, és bementünk a suliba (sokszor még az előadásra is!).. Én nem vagyok öreg, és nem is érzem annak magam, de erre nekem is azt kell mondanom nosztalgikusan: „régi, szép idők” voltak. Sok klassz embert ismertem meg, akik hol szándékosan, hol véletlenül, de fel-felbukkannak az életemben.

Mindazonáltal úgy gondoltam: szép volt, jó volt, ennyi volt, soha többé iskola.

Egyébként, ha iskolába nem is jár, akkor is sokat tanul még az ember (ahogy mondani szokás ugye „holtig”..) - ezt is be kellett látnom, főleg amint új munkahelyre, új szakterületre csöppen, vagy egyszerű önfejlesztés, önképzés által.

Aztán jött ugye a nyelv suli, mert ezt az egyet régen is, ma is beláttam: a nyelvtudás kell, a nyelvtudás jó; az angoltudás meg (legalább egy elfogadható szinten) alapvető. Így hát szembe mentem korábbi kijelentésemmel, miszerint soha többet iskola.. (egyébként azt még a mai napig is tartom, hogy soha többet felsőoktatás: egyetem, fősuli, ebbe már nem vágnék bele még egyszer, azt hiszem)..

Az angolt tehát már „felnőtt fejjel” tanultam, heti két estét jártam, és kimondottan szerettem. Új emberek, új környezet, élmények, sztorik, egy szuper angoltanár, a változatosság: ezek mind színt vittek az életembe.

Azóta megint évek teltek el, sok féle melóm volt már, várost is váltottam. Nehezen, de azért volt, amikor sikerült többé-kevésbé szakmába vágó munkát találom (bár ez a felvetés nálam eleve vakvágány, hiszen nincs semmilyen tényleges, kézzel fogható szakmám). Az egyik szakom nyelvszak volt, szerencsére, így azzal azért lehet boldogulni, lehetőségeket találni, legalábbis a fővárosban.

Mégis újra és újra érzem, hogy „elvagyok” ugyan a munkámban, de valahogy nem találom benne magam úgy igazán. Tudtam tehát, hogy valamit változtatni kell, valami újat kell találnom. Ám eddig azt gondoltam, ezt a váltást vagy a munkahelyen, vagy a munkakörben kell megtennem. Míg be nem láttam: képességeimmel, tapasztalataimmal, csak a korábbi munkáimhoz hasonló munkakört tudnék betölteni máshol is, annyi erővel meg akár maradhatok is... Felismertem hát: ha mást szeretnék, akkor muszáj lesz előbb megtanulnom valami mást, valami szakmát, valami új területet.

A felismerést tett követte, és elkezdtem felmérni a lehetőségeimet. Olyan irányt kerestem, ami egyrészt érdekel, és el tudom magam képzelni benne, emellett pedig van is rá igény. Nem mellékesen pedig olyat, ahol azért tudom az eddigieket is (pl. olasz tudás) kamatoztatni. Végül pedig fel kellett mérnem a saját lehetőségeimet: mennyi időt, pénzt tudok erre rászánni. Az így összejött első ötletekből szelektáltam tehát az ésszerűség és a lehetőségeim szerint, és kiválasztottam egy képzést. Hogy melyiket, azt meghagyom legközelebbre, ez lesz a motiváló erő, hogy máskor is gyere olvasgatni! :)

Elmondom még inkább azt, hogy milyen első reakciókat kaptam a környezetemben. A legtöbbeknek tetszett az ötlet, és sok bíztatást kaptam. Mindazonáltal (reagálva arra a tényre, hogy szombatonként lesznek az oktatási napok), kaptam ilyen reakciót is: „nnna, beszerveztek valamibe?!” Mert ugye ezt feltételezzük: ki menne és szánná ilyesmire önként a szombatjait?! Csakis kötelező programról lehet szó!

Én pedig máshogy gondolom: be kellett látnom, hogy semmit nem adnak ingyen: ha akarok valamit, arra igenis áldoznom kell: pénzt, szabadidőt, energiát. Máshogy nem megy: senki nem fog becsöngetni, hogy ha van egy fél pillanatom, akkor ingyen és azonnal feltöltené a tudást az agyamba… :)

Ráadásul, minél több emberrel beszélek erről, annál jobban kezelem magamban ezt a „továbbképzés”, tanulás kérdést. Az elején (mint oly sok tervemre), erre is rágörcsöltem. Mi van, ha nem jön be, nem jön össze, mondjuk elvégzem, és pl. sosem találok ilyen munkát?! Akkor minden hiába volt?!

Nem, a jó hír magamnak, és mindenkinek, aki tanulást fontolgat ez: semmi sincs hiába. Ha végül nem is lesz belőled ez, vagy az; akkor is csak a hasznodra válnak az új (vagy éppen rég elveszített) ismeretek, a tudás. Tágabb látókörrel fogsz rendelkezni, és új perspektívából tudsz majd nézni egy-egy kérdést - legalábbis ez a cél.

Kevesebb biztos, hogy nem leszek/leszel tőle, csakis több. Emellett pedig ne felejtsd el: akár kapcsolati tőke építésére is jó lehet, és sose tudhatod előre, hogy nem épp ez lesz-e az a (jó értelemben vett) „sorsfordító” döntés az életedben, ami valamiért más, új, jobb irányba visz.

Végkövetkeztetés helyett inkább előrevetíteném: fogtok még erről hallani, hiszen a „suli” csak most kezdődik. Én újra kicsinek és butának érzem magam, de állok a híres magyar oktatás és a tanulás elébe!