Morfondír-morzsák

2016, Rio – vegyes érzelmekkel várom a jövő évi olimpiát. Egyfelől imádom: kicsi korom óta évről évre alig várom a következő olimpiát! Gyerekkorom egyik nagy álma volt, hogy egyszer én képviselhessem az országot az ötkarikáson, hogy dobogóra álljak, az én tiszteletemre szólaljon meg a himnusz, és velem sírjon a meghatottságtól minden magyar. Sajnos azt a sportágat még nem találták fel, amiben én tudnék villogni, így marad a lelkes szurkolás…

Ilyenkor nagyszerű érzés magyarnak lenni: büszkén verjük a mellünket, hogy mennyi tehetséges fiatal öregbíti a hírnevünket. Hogy egy ekkora ország, egy ilyen (gazdasági, társadalmi, politikai háttérrel rendelkező) ország ennyi nagyszerű sportembert tud kiállítani, ez tényleg óriási dolog!

Az olimpia még itthonról, teljesen kívülállóként (hiszen én sosem sportoltam versenyszerűen) is egy kivételes életérzést ad át az embernek. Én abban a két és fél hétben úgy érzem: két realitás létezik: az egyik az én életem, a másik az olimpia, és úgy érzem, mindkettőnek részese vagyok, mindkettőnek részese akarok lenni: nem akarok semmiről lemaradni.

De a mondanivalóm voltaképpen nem is a magyarokra vonatkozik, hanem a világ összes élsportolójára. Arra, ami manapság már minden nagy versenyre, minden nemzetközi sporteseményre rányomja kellemetlen bélyegét, és keserű szájízt ad az eredményeknek: a doppingolás kérdésére. Ami, mint egy sunyi szellem, ott lebeg a levegőben: bárhol ott lehet; leselkedik ránk, sose tudhatjuk biztosra, hogy mi a ’tiszta’ eredmény és dicsőség, és mi az a siker, ami csaláson alapul?!.. Ki az, akire tényleg büszkék lehetünk, és példaképként állíthatjuk magunk elé?!

Én nyilván nem tudom, nem tudhatom, mi az igazság a doppingügyekben. Kétségtelen, hogy az emberek, akiket foglalkoztat a téma, két táborra szakadtak:

• A pesszimistákra, akiknek meggyőződésük, hogy ma minden élsportoló, minden versenysportoló doppingol, hiszen csak így lehet elérni olyan eredményeket, amivel labdába lehet rúgni (és csak a szerek modernségén, típusán, trükközéseken, korrupción múlik az, hogy ki bukik le, és ki nem)..
• Illetve az optimistákra, akik hisznek abban, hogy a sportemberek többsége tényleg élből elutasítja és megveti a doppingszerek használatát. Aki az életét a sportra tette fel, és sosem kockáztatná az általa elért érdemeket, dicsőséget azzal, hogy esetleg egyszer róla is piszkos sumák ügyek derüljenek ki.

És valahol van a realista is: talán a két tábor között van, vagy talán valamelyik fent említett álláspont egy az egyben a reális helyzetet mutatja be?!

Szeretünk a témában strucc politikát folytatni, mert a pesszimista álláspontot nem akarjuk, az optimistát pedig nem tudjuk, nem merjük 100 %-ban saját véleményünkként elfogadni.

Én is így vagyok ezzel: szeretnék optimista lenni…

Régen egyértelmű volt a véleménye a témában. Mélységesen lesújtott, mélységesen elítéltem, ha valakiről kiderült, hogy doppingol. Úgy gondoltam, ennél szégyenteljesebbet nem is tehetne egy sportoló, mint hogy egy ekkora csalással tegye tönkre saját imázsát, szennyezze be a sportág és az ország hírnevét. úgy gondoltam, egy ilyen ember elárul mindent és mindenkit a cél érdekében, és még ha el is éri ezt a célt; ha van egy kis lelkiismerete is: úgyse tudja igazán kiélvezni a sikert, úgysem lehet ténylegesen büszke magára. Azt hiszem, én mindig is túl nagy jelentőséget tulajdonítok a lelkiismeretnek (amit sokan hírből sem ismernek)… De való igaz: én el nem tudom képzelni, hogy néz a tükörbe egy olyan ember, aki a sikereit csalással éri el, és a tisztességesek helyett aratja le a babért?! (nyilván az ilyen gondolataim miatt mondogatom mindig, hogy én nem vagyok a mai világra való…) Hogy érhet valakinek annyit a becsvágy, hogy utána az egész életét abban a bizonytalanságban élje le, hogy kiderül-e a disznóság, visszaveszik-e az érmeket, és elvész-e örökre a tisztelet, amit az emberek éreztek iránta?!

Viszont be kell vallanom, hogy egy kicsit megváltozott a véleményem. Egyrészt épp amiatt a feltevés miatt, hogy mi van, ha tényleg mindenki, minden élvonal béli versenyző doppingol?! Szinte még azt is gondolhatnánk, hogy ha így van, akkor minden rendben. Akkor, hogy úgy mondjam, mindenki előnyből indul, tehát gyakorlatilag ugyanonnan. (Persze ez nem így van, mert nyilván különböző szintű és hatékonyságú szerek léteznek, és mégsem tudom elképzelni azt sem, hogy minden egyes nagy sportoló él vele! De akkor hol van az egyenlőség, az igazságosság?! Már megint sehol…)

Azt a tényt, hogy rengeteg sportoló a tiltott szerekkel csalva éri el céljait, dönti meg mások becsületes rekordjait - ezt alapvetően továbbra sem vagyok hajlandó elfogadni: nem tudok legyinteni rá és annyit mondani rá: „ez már csak így megy”. Mert nem engedi a becsületérzetem.

Viszont nézzük meg egy pillanatra az érem másik oldalát is. És itt most nem csak arra gondolok, hogy mekkora lehet akár a csábítás, akár a nyomás, hogy doppinghoz nyúljon az ember. Arra gondolok, hogy minden egyes élsportoló, aki igazán a sportkarrierért: vb címért, olimpiai bajnokságért él, erre teszi fel az életét, gondoljunk bele egy pillanatra: mi mindent feláldoz ezért?!.

Rögtön a tini, kamasz korát egészen másképp éli meg, mint az „átlagos” fiatalok. Míg kortársai reggel aludnak, ő hajnalban kel, és indul a reggeli edzésre. Míg a többiek még a reggeli fölött pislognak álmosan, ő már túl van egy minden bizonnyal testileg-lelkileg megerőltető edzésen. Nappal suli, aztán ahelyett, hogy végre tunyulna, pihenne, megy a délutáni edzésre, közben (előtte, utána) természetesen ugyanúgy írja meg a leckét, készüljön fel másnapra.. Edzőtáborok, versenyek sora, mikor van ideje élni?! Nem azt mondom, hogy minden sportoló csupa önsanyargató aszkéta életet él! Sőt, azt figyeltem meg, minél megterhelőbb életet élnek, annál jobban tudják beosztani a fiatalok (is) az idejüket: annál inkább megoldják, hogy jusson idő arra, amire fontos. Félreértés ne essék tehát: azt sem gondolom, hogy ezeknek a fiataloknak nem lennének barátaik, haverjaik, ne járnának el bulizni, vagy ne lehetnének népszerűek. Viszont tény az, hogy kénytelenek sok szempontból sokkal hamarabb felnőni, többkomponensű életet élni.

És a későbbiekben sem lesz ez könnyebb. Rengeteg döntéshelyzetbe kerül a sportoló, amelyek során kiderül, hogy az előtte lebegő cél mennyire erős, mennyi megalkuvást, áldozatot ér meg? Továbbtanulás, szerelem, munka, család, csalódás, tragédiák, nem várt események; oly sok minden állhat az útjába.

Sokakat azonban semmi sem állíthat meg: barátok, szerelmek jönnek-mennek, aki nem érti meg, nem alkalmazkodik az ő életviteléhez, az lemorzsolódik a környezetéből; kudarcoktól bánatokból is csak erőt merít és annál harcosabban küzd tovább.

És akkor jó esetben jönnek cserébe a sikerek. Hamar bekerül a véget nem érő pörgő- teperő-taposó gépezetbe: állandó hajsza a majdnem elérhetetlen célokért: méterekért, másodpercekért. És ha eléri? Nincs megállás, újabb kitűzött célok, lefaragások, gyorsulások, erősítések, versenyek, kudarcok, sikerek, hajtás.

Nem mondom azt, hogy aki mindezt végigcsinálja hosszú évekig, évtizedekig, annál akkor helyénvaló, vagy akár elfogadható, hogy doppinghoz nyúl. Viszont ahogy meghalljuk a botrányt: csalódunk, kiábrándulunk, megvetjük az illetőt – és ekkor hirtelen hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi mindent áldozott fel, hogy milyen embertelen harcot járt végig: ugyanazt az utat ő is végigcsinálta, amit a „tiszta’” sportolók: ő is emberfelettit teljesített, feladott borzasztó sok szabadidőt, hobbit, emberi kapcsolatot. Csak végül a szükségesnél többet adott fel: a becsületét.

Én továbbra is várom és szeretem az olimpiát, a világ- és Európa versenyeket. Szeretek és szeretnék minél több magyar versenyzőnek, sportembernek szurkolni. De a lelkiismeretem mégis mást üzen a felnövekvő nemzedéknek, a fiatal sportolóknak:

Ne tedd fel erre a jövődet! Ne tedd tönkre magad, és az életed! Ne akarj olimpikon, világbajnok és a haza hőse lenni! NE, ha csak így lehetséges!….

(bár kicsiny blogom kicsiny olvasótáborában ez még nem dívik, természetesen szívesen venném bárki véleményét komment formájában a kérdésről!)