Jelentem, az olasz út (amit úúúúgy vártam!) csodálatos volt, még annál is jobb! Mondogattam is többször kedves páromnak: most úgy irigylem magunkat! :) Nade ez nem egy napló- blog, ezért nem is bocsátkozok itt a személyes történések elmesélésébe.
Inkább kedvenc olasz bolondjaimról írok egyet, mert továbbra sem tudok szó nélkül elmenni az életritmusuk, szervezetlenségük, lazaságuk, furcsaságaik mellett.
Mindezek egyvelegét egyébként már egy fagyizás alkalmával is megtapasztalhatja az ember fia-lánya egy jó kis gelateriaban, vagyis fagyizóban - ahogy történt ez velünk is.
Nahát, az olasz fagyi, az még mindig isteni finom, kérem! Fel sem tételeztem egyébként az itthoni didergő-nyirkos időben, hogy idén én még (önként) fagyizni fogok a szabadban! (Olaszország: szikrázó napsütés, langy szellő, és a frizura még mindig tart!)
Kezdjük magával a fagyival! Ízre – a legnagyobb valószínűség szerint – nagyon jó, és változatos: minden féle-fajta ízeket árulnak már. Küllemre, nos, küllemre már olaszos. Olyan szabálytalan, hetyke szanaszétség. Ha egy egyszerűbb kis fagyizdába térsz be, ne is számíts arra, hogy majd ott kimérik grammra, tökéletes gombóccá formázva kapod! Neeem, nem. Itt nemes egyszerűséggel megragad az asszonyság egy lapátot vagy merőkanalat, merít egyet a fagyiból, mintha csak leveske lenne, majd hanyag eleganciával beleplottyantja az egészet a tölcsérbe, azzal kész, ez itt a fagylaltod.
A kedvencem, hogy láthatóan nem is törekednek másra, mert már a cukrászdát jelző poszteren is borzas, formátlan-ormótlan fagyi hirdeti az édesszájúak Kánaánját. A puccosabb fagyizóban előfordul ugyan, hogy „rendes” fagyis kanállal mérik a finomságot, de tökéletes gombóc alakra ott sem érdemes számítani…
Na de a java még ezután jön! Mondjuk, hogy kiválasztottad magadnak, hogy mit kérnél, és mondjuk, hogy még tudsz is olaszul, hogy el tudd mondani. Azt hiszed, ezzel már sínen is vagy?! Tévedés.
Ugyanis, ahány fagyizó, annyi rendszer(telenség). Ha látsz egy árat, érdemes rákérdezni, hogy az pontosan mit is jelent? Ugyanis nem feltétlen egy gombócot jelent az alapár. Vagy épp jelenthet egy gombócot, de úgy, hogy azt több ízből állíthatod össze: nincs probléma.
A legjobb sztori az volt, mikor annak idején nem tudtam egy cukrászdában, hogy az alapár, vagyis a legkisebb kérhető adag 3 gombócot jelentett. Mivel épp teli volt a bendőm, és meghívtak, gondoltam szerényen beérem egy gombóccal és csak csokit kértem. Kérdezték: és még? Válasszak még! De én kötöttem az ebet a karóhoz: köszönöm, igazán, semmit, csak a csokit. Ha azt mondom, hogy meglepődtem a háromgombócnyi csoki adagon, amit kaptam-, nos, akkor még csak szerényen fogalmaztam. Egyébként érdekesen is néztek rám, elsőre nyilván nem feltételezték, hogy egy Gombócartúrral van dolguk személyemben. Na, azt kihívás volt betolni.
Van aztán egyes fagyizókban blokkos rendszer is. Vagyis, mikor először a kasszánál kifizeted a szajrét, kapsz egy blokkot, aztán azt kell odaadni a pultos kisasszonynak, és ő kiadja cserébe a fagyit. (ezt a blokkos rendszert egyébként kocsmákban, pihenőhelyeken is nagyon szeretik – amivel nem is lenne baj, ha mindenki értené, ismerné, és az egész szervezetten zajlana… Nem úgy zajlik.)
Na de a csúcs, az Padovában történt. Pici fagyizó a főtér mellett, fagyisnéne fel-le sertepertél, odamerészkedünk. Nagy nehezen kiszedem belőle az infókat, hogy az első ár jelenti az egy gombócot, de azt több ízből is össze lehet keverni (ez egyébként szó szerint értendő, itt nem mosogatják ám vehemensen a fagyislapátot minden íz-gombóc előtt, után).. Nagyszerű, akkor elmondom neki, milyen fagyikat is választottunk. Bólint, azzal elszalad. Hát, ő ilyen mindenes: pincérnő, az asztalokat is ő szedi le, fizettet, és az asztalhoz ülő vendégektől is felveszi a rendeléseket: pörgés van itt, kérem! Hoppon maradunk tehát, de otthagy maga helyett egy másik nőszemélyt, akivel kezdődhet elölről az egyezkedés. Ő nem is igen ismeri ezt a „két íz egy gombócban” szisztémát, de végül mégis beadja a derekát. Elkezdi kiadagolni a fagyikat, ám ekkor befut újra az első versenyzőasszony, és ő folytatja a manővert. Végül mégis megkapjuk mindketten a fagyinkat: boldogság van.
Kérdezem hát, hogy fizetni hol lehet? Merthogy kasszát csak odabent látok, mi meg ugye kint ácsorgunk a tér szélén. Azt mondja az asszonyság, hogy hát itt, nála. Kezébe nyomom a húszeuróst, ő zsebre vágja és elviharzik.
Na, azért izgultam egy pár percig, míg ő fel-le masírozott, hogy megkapom-e valaha a visszajárómat, vagy azt hiszi, a színvonalas csoportos kiszolgálásukat ilyen busás borravalóval akartam honorálni.
Egyébként végül becsülettel kikocogott a visszajáróval.
(Blokkot nem adott, szóra sem érdemes.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.