Ismét egy - sőt, rögtön kettő - koncertélményemről számolok be nektek. Szombat este nyakunkba vettük a várost (ez már nagy dolog! - jegyzem meg) és elmentünk egy koncertre, amiről előre tudtam, hogy furcsa lesz. Ebben nem kellett csalódnom. Legfeljebb pozitívan. Erről az estéről két posztot is szándékozom írni, mert kiderült, hogy már az "elő zenekar" is megér egy misét, de legalábbis elmélkedést.
Maga a fő attrakció, amire érkeztünk (kilétüket egyelőre fedje még jótékony homály) eleve egy nagyon alternatív, többek közt zenére is emlékeztető szórakoztató műfajt képvisel. Ennek alapján sejthető volt, hogy az elő zenekaruk se lesz piskóta, de legalábbis biztos nem valami hagyományos akkusztik performance fog jönni. És tényleg nem.
A hangoláskor pár fickó sündörgött a színpadon: zsinórokkal rohangásztak, szereltek, hangosítottak. Volt köztük egy, azaz egy pasas, aki ránézésre művésznek tűnt, a többiek inkább technikusoknak. Mint kiderült, igazam volt.
Az elő "zenekar" tehát egy fő: egy jó 40-es, "művésztincses" fickó volt. (Valahol Elvis és Kozsó haja közt félúton emlékeznék meg a frizurájáról.) Egy bordó inges, gondterhelt- komoly férfi és a "dj-pultja" várt ránk. Én legalábbis valami olyasminek titultam. Valójában a dolog technikai hátteréről semmit nem tudok: nem értek hozzá, de legalább így a hozzám hasonló laikusok számára elképzelhetően és érthetően tudom elmesélni a felállást. Maga a zene voltaképpen leginkább különböző effektekből és hangokból, és ezek ismétlődéséből állt és kombinálódott össze. Volt két ilyen dobverő szerűsége, azzal bökdösött ott mindent a pultján, és volt két mikrofonja is (megfigyeltem, hogy nem mindig ugyanabba énekelt > ki érti ezt?!..)
Az ének meg, hát az még furcsább volt. Legtöbbször csak egy-egy hang kiénekléséből, átszellemült dúdolásból, meg halandzsából állt. Egyébként, kellemes, olykor búgó hangja volt. Dalokról nem beszélhetünk, ez inkább valami hömpölygő, lassuló-gyorsuló mix volt.
Annál a pár szónál, amit a művész úr nagy odaadással kiejtett, legtöbbször nem sikerült felismerni a nyelvet sem, nemhogy magát a mondandót. Bár mondjuk volt egy kivétel: egy magyar nyelvű költemény, aminek a szövegét is értettük. Ez a refrén azért megér egy idézést: "Betonba vágom a kisbaltám, betonba vágom!" - szólt a hangzatos dal: ezt a végére tartogatta és szerintem remekül árnyalja a történet elvontságát.
Na de a leghatásosabb mégiscsak maga a "zene" volt. A dallamok, zörejek, természetes és mesterséges zajok egyvelege: ami egyik pillanatban lágy volt és andalító, a másikban fülsértő és akaratos. Az indiai hangulatú jóga zene andalító lüktetése keveredett a hirtelenakaratú éles taktusokkal meg a már-már discos tucctuccal. Néhányszor belebambultam, máskor ámulatba estem és élveztem. A legjobb szó rá az érdekes. Egyetlen hibájának vélem, hogy kb. egy órásra húzták ezt a "koncertet". Úgy gondolom, aki szerette, és akinek "átjött", annak is bőven elég lett volna a fele. Nézegettem a közönségben az arcokat: hát a legtöbben hozzám hasonlóan "nem értették, de próbálták megérteni" és befogadni az élményt. Egy biztos: volt valaki, aki teljesen a produkció hatása alá került. A Művész. Emberek, ő aztán átélte a saját alkotása minden mozzanatát, és zöngéjét. Test megfeszült, tekintet átszellemülten koncentrált, homlokér kidagadt, térdek rugóztak. Nem vette félvállról.
Emlékeztek arra részre a Jóbarátokból, amikor Ross szintetizátorozik? Emlékeztek a művészi HANGjára? No, bevallom, engem erősen emlékeztetett rá ez az ürge: és minden bizonnyal ő is meg nem értett művész. Bár a fene tudja, lehet, hogy egyre inkább meg fogják érteni.
Valahol meghökkentett, valahol vicces volt, valahol már majdnem komolyan vettem - valahol tetszett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.